Úgyse lesz örökre köztünk, úgyhogy emeljünk köré már most betonkoporsót.
Sajátos újfajta eutanáziát terveznek végrehajtani Svájcban: megölnék a Gorner-gleccser olvadó nyúlványát.
A Zermatt fölötti hegyeken ugyanis (egy országos népszavazáson támogatott fejlesztési program részeként) bővítenék a meglévő (nagyrészt föld alatti) vízerőműrendszert, amihez
85 méter magas betonfalat húznának fel a gleccsernél, hogy felduzzasszák az onnan eredő hegyi patakot
– így a gleccser alsó része víz alá kerülne, ami felgyorsítaná az olvadást. Svájc második legnagyobb gleccseréről van szó, helyenként egyelőre akár 300 méter vastag jégtömeggel, amelynek teljes eltűnése továbbra is lassú folyamat; ezen fog „segíteni” a tíz éven belül felavatni tervezett duzzasztógát.
Az éghajlatváltozás elleni küzdelem, a zöld energiatermelés jegyében kivégzik az Alpok egyik legtekintélyesebb gleccserét
– nehéz kiigazodni ezen az emberiségen, különösen annak fényében, hogy ugyanezen alpesi Svájc mindeközben folyamatosan növekvő luxusóceánjáró-nagyhatalom, a németet is jóval meghaladó méretű flottával és évi 150 ezer luxusutazgató polgárral. Egy ilyen szállodahajós út egyetlen hete gyakorlatilag ugyanannyi üvegházhatásúgáz-kibocsátással jár, mint amennyit egy átlagos (azaz eleve nem takarékos) svájci egy egész év alatt hoz össze a szárazföldön – mindeközben a Gorner-gleccseren létesítendő erőmű sok-sok év múlva, nagyjából 2055 körül, amikor majd a jég megfelelő elolvadásával optimálissá válnak a feltételek,
összesen 140 ezer háztartást fog ellátni „kibocsátásmentes” árammal (az első években legfeljebb 55 ezret).
A projekt támogatói szerint a jég előbb-utóbb úgyis elolvadna, a betonkolosszus pedig egyben árvízvédelmi célokat is szolgálhat (egészen addig, amíg a minapi svájci földcsuszamláshoz hasonló, azon a vidéken elő-előforduló katasztrófa nem következik be, azaz amíg a 150 millió köbméteres víztározóra hegy nem omlik). És egyébként is (mutatnak rá a pártolók) a beruházás elengedhetetlen, annak hiányában ugyanis több gázt kellene Svájcnak importálnia – hogy
egyidejűleg mennyi gázolaj- és LNG-behozatalt igényel a tengeri országokban egy-egy óceánjáró monstrum üzemeltetése, azt csak sejthetjük.
De volna mód megtakarításokra az élet számos más területén is: egy átlagos svájci polgár például évente még mindig 700 kilogramm szemetet termel, míg egy magyar 400-430 kilót, egy holland pedig szűk ötszázat – nem tűnik túl éghajlatbarát megoldásnak, ha egy gleccser kontójára megtermelt árammal többlethulladékot generálnak. A svájciak bő fele rendelt az elmúlt egy évben a Temuról vagy hasonló kínai webáruházból (szegényeknek biztos nem telik helyi manufaktúrák termékeire) – márpedig könnyen lehet, hogy
Gaia Földanyát jobban zavarja a Csöcsiangból Schaffhausenbe beszállított műmagnólia, mint az, ha a Gorner-gleccser nem áldozza életét a zöld energiáért.
A lengyel energiatermelés ma is húszszor-harmincszor szennyezőbb a svájcinál, de a temus árucikkeket előállító Kínában is tizenötször annyi kibocsátás húzódik meg egy kilowattóra mögött – egészen bizarr önsorsrontásnak tűnik, hogy erre kiáll a svájci, és azt mondja, gyilkoljunk klímavédelmi célokból gleccsert (és gleccserkörnyéki ökoszisztámát). De hogy a sítúrázók útvonalai se záródjanak el teljesen, nekik építsünk a duzzasztógátnál egy 1,6 kilométer hosszú betonalagutat (majd legfeljebb világítunk benne a megtermelt árammal, hogy ne legyen olyan barátságtalanul sötét; sőt,
akár a Matterhorn látképét is rávetíthetnénk a betonfalra ügyesen, kiterjesztett valósággal, telne a villamos energiából – morfondírozhat a gondos beruházó).
Mindezek láttán szinte logikusnak tűnik, ha Németország is erdőket irt a szélerőművek kedvéért: a német lucfenyőállomány előbb-utóbb úgyis az éghajlatváltozás áldozatává válik, úgymond, sőt, a bükkösök jövője is kétséges – valóságos „kegyes halálként” adható el, ha szélturbinánként fél hektár erdőt elpusztítanak és betonnal öntenek tele, valamint szervizutakkal szabdalnak szét, hogy aztán vagy termelődjék az energia (többek között a havi 16,3 millió német Temu-felhasználó számára), vagy – mint idén, az ötven éve nem látott mértékű németországi szélcsend idején –
az impozáns méretű lapátok mozdulatlanul meredezve hirdessék a zöldpolitika józan ész felett aratott diadalát.
Most épp a München környéki, részben tájvédelmi körzetbe tartozó erdők energiatermelésbe való bevonásán megy az ötletelés, miközben idén februárban és márciusban egyenesen a szén volt Németországban az első számú villamosenergia-forrás (de áprilisban is előzte a szélerőműveket, hiszen állhat bár minden sarkon szélerőmű, ha nem elég kooperatív a légmozgás). Tény persze, hogy az utóbbi két évben a szél a német villamosenergia-termelés 28 százalékát adta, ami világviszonylatban az ötödik legmagasabb arány – csakhogy ez azt jelenti, hogy 2024 során az arány stagnált (sőt némileg csökkent), miközben
635 vadonatúj, korszerű létesítményt állítottak üzembe, részben fakitermelés árán.
Friss „felfedezés”, hogy ha a szél egymás után több szélerőművön halad keresztül, fokozatosan gyengül: a szintén tengeri szélerőművekkel operáló Hollandia ezért némileg „leárnyékolja” a német felségvizeket, ahol így „a tervezettnél kevesebb” villamos energia termelődik. Egy tanulmány ezért épp azt javasolja, hogy vegyenek vissza a tengeri szélenergia további kiépítéséből, és fektessenek inkább gázerőművekbe.
Pedig az erdőket is szélturbinákkal telepakoló és jelentős hosszúságú tengerparttal rendelkező, életét és vérét a zöldpolitikáért adó Németország részéről eleve soványka eredménynek tűnik a 28 százalékos arányú szélenergia annak fényében, hogy tavaly
a „klímaügyi” minisztériummal még csak nem is rendelkező Magyarországon suttyomban a villamos energia egynegyedét termelték naperőművek,
amivel egyenesen napenergia-világbajnokká vált az ország (Chile és Görögország 22-22 százalékos aránnyal második, őket követik a spanyolok). Tíz éve kettő százalékon állt Magyarország, 2019-ben 4 százalékon – ehhez képest 2024-ben már több mint 70 olyan nap volt, amikor a csúcstermelési időszakokban a háztartások áramigényének több mint 80 százalékát fedezte a Nap.
Anélkül, hogy a hortobágyi Kilenclyukú hidat is körbepakoltuk volna fotovoltaikus panelekkel.
De azért Svájcban is van még némi remény: egy zürichi egyetemista alternatív javaslatot dolgozott ki a Gorner-gleccser megmentése érdekében, egyszerre tartva szem előtt a természetvédelem, a megújulóenergia-termelés és a katasztrófamegelőzés szempontját. A beruházó vállalat ígérete szerint áttanulmányozza az elképzelést, előrebocsátva, hogy a diák dolgozata jóval kisebb léptékű duzzasztóművel számol, ami nem felel meg a kitűzött célnak.
Bízzunk benne, hátha érkezik előbb-utóbb egy felelős gimnazista is,
aki gondolatébresztésképpen rámutat: ahogy az idős, beteg nagyit se tesszük el svájci módszerekkel láb alól azért, hogy az örökségből óceánjárón mozizzunk és kínai hajgumit vásároljunk, talán egy pótolhatatlan gleccser esetében is újra lehet olykor tervezni bizonyos prioritásokat.
***
Ezt is ajánljuk a témában
A forrást, amelyből a hellén, a római és a később ezekre épülő kultúrák születtek, ihatatlanná tettük. Győrffy Ákos írása.
(Nyitókép: New York, 2019. szeptember 23. Greta Thunberg svéd környezetvédõ aktivista felszólal az ENSZ klímacsúcsán a világszervezet New York-i székházában 2019. szeptember 23-án. MTI/EPA/Justin Lane Fotó: Justin Lane)
Ezt is ajánljuk a témában
Spoiler: nem a nyugat-európai fiatal és nem a pénztől.
A „mágikus törpe” jött, látott és győzött.
Széthúzás, irigység, rosszindulat – hol járunk? És mi a megoldás? Francesca Rivafinoli írása.
A bronzérmet a társrendező dánokat legyőző svéd válogatott szerezte meg.
Egy kormánypárti érvre nyomott röhögő fejecskét. Francesca Rivafinoli írása.
Régi nagy barátunk megint elfelejtett a saját háza táján söprögetni. Francesca Rivafinoli írása.
„Figyelemre méltó, hogy hivatásos külügyi tisztek állnak a CPAC élén” – jelentette ki az egykori nagykövet.
Nemcsak nagy idők tanúja volt, de maga is nagyot alakított az időkön, munkája máig meghatározó Budapest és a korcsolyasport történetében.
Azonban az esernyőket még ne süllyesszük el a szekrények mélyére.
